77

Tudta, hogy mit kell tennie, de úgy mozgott, mintha még mindig álmodna. A korongot óvatosan visszahelyezte az íróasztalra, és a mögötte lévő sötét fülkéhez fordult. Tudta, hol kell keresnie a kart, és az azonnal meg is mozdult, amikor finoman meghúzta. De amikor az ajtó megnyílt, elállt a lélegzete. Azt hittem, csak egy van. Amit Machiavelli és én mindörökre eltemettünk Carcerében, a San Nicola-templom alatti kriptában. És most... az ikerpárja!

Egy ideig tanulmányozta az Almát. Sötét volt és hideg — élettelen. De érezte, hogy a keze szinte akaratlanul nyúl érte.

Emberfeletti erőfeszítéssel megállította a kezét.

— NEM! ITT maradsz!

Hátralépett egyet.

— Én már láttam eleget, egy egész életre!

Kezét a karra helyezte.

Ám ekkor az Alma életre lobbant, a fénye elvakította. Ezio hátratántorodott, és megfordulva az immár kápráztatóan megvilágított terem közepén látta a világot — a világot! — forogni az űrben, húsz láb magasban a föld felett, mint egy óriási, közönséges kék, barna, fehér és zöld golyót.

— NEM! — kiáltotta Ezio. Két kézzel takarta el a szemét. — Én már eleget tettem! A lehető legjobban éltem az életemet, mit sem tudva a céljáról, de úgy haladtam előre, mint a távoli hold által vonzott molylepke. Elég volt!

Hallgass! Te a közvetítője vagy egy üzenetnek, amelyet nem neked kell megértened.

Eziónak fogalma sem volt, hogy honnan jön a hang, és hogy kihez tartozik. Kezét szeméről a fülére helyezte, a fal felé fordult, teste összevissza rángatózott, mintha ütlegelnék. Valami megfordulásra késztette, hogy a terem felé nézzen. A levegőben a tarka világosságot billió szám és ikon, számítás és képlet, szó és betű töltötte meg, egyesek összekavarva, mások egymáshoz illesztve, hogy egy pillanatra értelmesnek látszanak, majd ismét zűrvarossá kettészakadva. És mindennek a közepén egy öregember hangja: öreg lehetett, mert időről időre megremegett. Tekintélyes volt. A legerősebb hang, amit Ezio valaha is hallott.

Hallasz, nyomorult? Hallasz engem?

És aztán... valami emberféle ment felé, mintha valami nagy távolságból érkezne, át az összes szimbólum örvénylő tengerén, amelyet az ember valaha is használt vagy értelmezni próbált. A levegőben járt, vízen járt, de nem a földön. Ám Ezio tudta, hogy az alak sosem szabadulhat ki, sosem érheti el őt. Egy áthidalhatatlan szakadék két oldalán álltak.

Á! Szóval itt vagy.

Az alakot körbevevő számok eltolódtak és lüktettek. És menekülni kezdtek egymás elől, de szabadulni nem tudtak — valami rémálomszerű entrópiában. De az alak kivehetőbbé vált. Egy férfi. Magasabb és szélesebb a többségnél. Eziót a görög istenek szobraira emlékeztette, amelyeket Michelangelo mutatott neki, amikor Gyula pápa elkoboztatta a Borgiák gyűjteményét. De öreg isten. Zeusz vagy Poszeidón. Nagy, telt szakállal. A szemei földöntúli bölcsességet sugároztak. Körülötte a csíkokban húzódó számok és egyenletek abbahagyták a harcot egymás ellen, és végül elsodródtak, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg el nem tűntek, és eltűnt a világ is, és nem maradt ott más, csak ez az — ember. Mi másnak nevezhetné Ezio?

A nevem Jupiter. Úgy hiszem, a nővéreimmel már találkoztál.

Ezio a teremtményre nézett, az viszont az utolsó lemaradozó képleteket figyelte, ahogy egymásba olvadva elsietnek.

Amikor ismét megszólalt a hang, furcsán emberien, kissé bizonytalanul hatott.

Furcsa hely ez az Idő útkereszteződése. Szokatlanok számomra ezek... a számítások. Ez mindig Minerva birodalma volt.

Kíváncsian nézett Ezióra. De volt valami más is a tekintetében — valami mély szomorúság és egyfajta apai büszkeség.

Látom, még mindig sok kérdésed van. Kik vagyunk mi? Mi lett velünk? Mit kívánunk tőled?

Jupiter elmosolyodott.

Megkapod a válaszokat. Csak figyelj, és elmondom.

Lassan kiürült a fény az egész szobából, és egy kísérteties, kék, forgó földgömb jelent meg ismét pont Jupiter mögött. Apránként nőni kezdett, míg aztán szinte az egész csarnokot elfoglalta.

A vég előtt, és még utána is, meg akartuk mentem a világot.

A hatalmas, forgó földgömbön apró pontok jelentek meg egymás után.

Ezek jelzik azokat a helyeket, ahol megépítettük a kamrákat, és mindegyiket az üdvözülés más és más módjának szenteltük.

Ezio látta, hogy a sok pont közül az egyik fényesen villog. Egy hatalmas kontinens keleti partján volt, amelynek a létezését elképzelni is képtelen lett volna, ha nem tudja, hogy barátja, Amerigo Vespucci egy évtizeddel azelőtt rátalált ott egy partra, és a Waldseemüller-térképen látta a teljes felfedezett világot. De azon a térképen minden délebbre feküdt. Lehet még több is? Egy nagy földrész, ott? Annyira valószínűtlennek látszott.

Azért a föld alatt helyeztük el őket, hogy elkerüljük az odafent dúló háborút, valamint elővigyázatosságból is arra az esetre, ha kudarcot vallanánk.

Fénycsóvák nyúltak ki a lassulva pörgő földgömbön megjelölt összes többi pontból, és megannyi vonalként kötötték össze azokat a furcsa új kontinensen levővel, míg aztán az egész világot keresztül-kasul behálózták a fényvonalak.

Minden kamra egyetlen helyre adta tovább a tudását...

Aztán Ezio nézőpontja mintha megváltozott volna, ahogy nézte a világ hatalmas képét, mintha zuhanni kezdett volna felé, le az űrben, amíg majdnem a riasztóan felé emelkedő földbe vágódott. Ám akkor úgy érezte, mintha az utolsó pillanatban kiemelték volna, és a föld közelében siklana, majd ismét leesett egy bányaaknaszerű lyukba, míg aztán egy hatalmas, föld alatti épületben bukkant fel, amely úgy nézett ki, mint egy templom vagy palota.

A mi feladatunk volt — az enyém és nővéreimé, Minerváé és Junóé — mindannak az átvizsgálása és szétválogatása, ami összegyűlt. Kiválasztottuk a legígéretesebb megoldásokat, és a kipróbálásuknak szenteltük magunkat.

És Ezio most valóban a nagy csarnokban találta magát, a titokzatos földrész titokzatos kamrájában — vagy legalábbis úgy tűnt neki —, és Jupiter mellett ott állt Minerva és Juno, akikkel Ezio tényleg találkozott már...

Egymás után hatot próbáltunk ki, mindegyik biztatóbbnak bizonyult az előzőnél. De egyik sem vált be.

És aztán... vége lett a világnak.

Az utolsó kijelentést olyan egyszerű és tényszerű hangon tette, hogy Ezio visszahőkölt. Látta, ahogy a szomorú Minerva és a dühös Juno nézi Jupitert, aki működésbe hoz egy összetett szerkezetet, amelytől a hatalmas ajtók becsukódnak és bezárulnak. És aztán...

Aztán egy leírhatatlan erejű hullám ütközött a felső égboltnak, és tízezer északi fényként világította be az eget. Ezio több százezer társa között állt egy elegáns városban, és mindannyian a természetfeletti látomást figyelték. De a finom szellő, amely lágyan simogatta őket, széllé, majd viharrá erősödött, aztán pedig orkánná, alig egy perc alatt. A népek hitetlenkedve néztek össze, majd kiült az arcukra a pánik, és rohanni kezdtek valami biztonságos hely felé.

A még mindig zöld tűzben lángoló ég dörögni és villámlani kezdett. Mennydörgés hallatszott és robbant, bár egyetlen felhő sem látszott, és a mennyekből villámcsapások sújtottak le a fákra, az épületekre és az élőlényekre egyaránt. Törmelék repült a levegőben, mindent elpusztított, ami az útjába került.

Ezután kolosszális rengés rázta meg a földet. Akik a szabadban maradtak, elvesztették a talajt a lábuk alól, és mielőtt felállhattak volna, ledöntötték őket a szél által papírgalacsinként fújt kövek. A föld ismét megrengett, ezúttal erősebben, és a szerencsétlenek kiáltásait és sikolyait elnyomta a villám sistergése és a szélvihar fülsiketítő süvöltése. A túlélők menedéket kerestek, egyesek a még állva, maradt épületek oldalába kapaszkodva próbálták megtartani az egyensúlyukat, és ujjaikat a falba vésve igyekeztek előrejutni.

Ám az általános pusztításban a nagy templomok szilárdan álltak, azokat nem érintette a katasztrófa, építőik technikai találékonyságának a nagy dicséretére. De újabb hatalmas rengés fodrozta végig a földet, aztán egy másik. Egy széles út hosszában tört ketté, és a túlélők menekültek a nyomában támadt, egyre tágabbra nyíló szakadéktól. Az ég ekkor már tűzben állt, villámcsapások cikáztak a horizontok között, és az égbolt felső szintje berobbanni készült.

Majd Ezio úgy vélte, megint távolból látja a Földet, egy gigászi méretű napkitörésben, hatalmas tűzgolyók hálójában, aztán pedig a világ hihetetlen módon kimozdult a tengelyéből, és elgurult. Az elegáns város, a magas épületek és a gondozott parkok kifinomult együttesén tátongó sebek keletkeztek, ahogy a föld ropogott és szétszakadt alattuk, letépve és darabokra törve a korábban még érintetlenül hagyott építményeket. A megmaradt utcákon a néhány túlélő egy utolsó kétségbeesett halálsikolyt hallatott, ahogy a föld sarkainak az elmozdulása védtelenné tette a bolygó felszínét a napkitörés halálos sugárzásával szemben. Az utolsó épületek úgy szálltak tova, mint kártyavárak a szélben.

Majd — ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött — minden elcsitult. Az északi fények kihunytak, mint amikor elfújjuk egy gyertya lángját, és szinte azonnal elállt a szél is. De a pusztulás teljes volt. Szinte semmit sem kímélt meg. A tűz és a füst, a sötétség és a rothadás korlátlan hatalommal uralkodott mindenek felett.

A gyilkos párán keresztül Jupiter hangja eljutott Ezióhoz. Vagy valaki hozzá hasonlóhoz. Immár semmiben sem volt biztos.

Figyelj. El kell menned oda. Oda, ahol munkálkodtunk.. Munkálkodtunk, és vesztettünk. Vidd magaddal a szavaimat! Add tovább őket a fejedből a kezednek! Így tudod megnyitni Utat. De vigyázz! Sok minden még mozgásban van. És nem tudom, hogy végződnek a dolgok — akár az én időmben, akár a tiédben.

A homokviharok csillapodni kezdtek, a forró láva kihűlt. Az idő felgyorsult, apró sarjadékok törtek elő a földből, és gyökeret vertek. Egy föld alatti kamra bejárata megnyílt, kijöttek rajta az első civilizáció tagjai, és ők is elkezdték az újjáépítést. De kevesen voltak, és a számuk nem növekedett. Az évszázadok múlásával megfogyatkoztak, míg aztán csak pár százan maradtak, majd csak pár tucatnyian, majd senki...

Amit felépítettek, maguknak követelték a hódító erdők. Majd az új épületek is eltűntek, felfalta őket az idő. Alacsony dombos, erdőkben gazdag táj ölelte át mindazokat a nagy tereket, amelyeket nem fedtek el mezők. Aztán egy népség is jött — de ők mások voltak, mint az Elsők. Emberek. Akiket az Elsők rabszolgának teremtettek, most szabadok lettek, az örökükbe léptek. Néhányukat ágyasukká tették az Elsők, és ebből a kapcsolatból emberfeletti képességekkel rendelkező lények születtek. De az igazi örökösök az emberek lettek. Ennek az ismeretlen földnek az első lakói sötét bőrű és hosszú, egyenes, fekete hajú férfiak és nők voltak. Büszke emberek, akik furcsa, sötétbarna, vad szarvasmarhákra vadásztak, nyereg nélkül ültek mokány pónijukon, íjat és nyilat használtak. Emberek, akik különböző törzsekben éltek és harcoltak egymással, de kevés vért ontottak.

Aztán jöttek más emberek is. Világosabb bőrűek, más ruhákat viseltek, amelyek a testük nagyobb részét fedték el. Hajóval érkeztek Európából, a Mare Occidentalis-on át. Ezek az emberek vadásztak a többiekre, elüldözték őket a földjeikről, saját tanyákat, falvakat, végül pedig olyan városokat építettek, amelyek felvették a versenyt a föld színéről több évezreddel korábban eltűnt, elveszett civilizációéival.

Jegyezd ezt meg, és emlékezz! Sosem dönthetsz úgy, hogy feladod a küzdelmet az igazságért. Még amikor úgy is tűnik, hogy képtelenség győzni, hogy minden remény elveszett, a harc maga biztosítja az igazság túlélését, a világ túlélését. Egy szikla szélén egyensúlyozva éled az életedet, ezen nem változtathatsz. A te dolgod annak a biztosítása, hogy az egyensúly sose boruljon fel túlságosan a rossz oldalra. És ennek a biztosítására egyetlen dolgot tehetsz: szerethetsz.

Ezio az íróasztalba kapaszkodott. Mellette Altaïr még mindig ott ült a székén. Az íróasztalon semmi sem mozdult el, egyetlen pergamenlap sem moccant meg, és a gyertyacsonk folyamatosan égett.

Nem tudta, hogy jutott ki a fülkéből az íróasztalhoz, de most visszament. Az Alma még mindig hidegen és holtan pihent talapzatán az alkóvban. A félhomályban alig tudta kivenni a körvonalait. Látta, hogy poros doboza az íróasztalon hever.

Összeszedte magát, és ismét átszelte a nagy csarnokot, a folyosó felé vette az irányt, amely visszavezeti a napfényhez és Sofiához.

De a nagy könyvtár bejáratánál még egyszer visszafordult. Nagyon messziről még egy utolsó pillantást vetett Altaïrra, aki mindörökre a kísértetkönyvtárában ül majd.

— Ég veled, mentor — mondta.